Pár évvel ezelőtt megütközve olvastam a repülőgép-enciklopédiában (Aerospace Publishing ltd., 1992; ill. Gemini Budapest Kiadói kft., 1993) a következő szöveget: "... a He-177 megkésett kísérlet volt arra, hogy egy hatékony, négymotoros stratégiai bombázót készítsenek..." és "...1942-ben állt szolgálatba..." végül ".. a háború végén egy gépet a német atombomba hordására alakítottak át.." A m i n e k a hordására? Hiszen a második világháború folklórjához tartozik az a történet, amely szerint a brit és norvég kommandósok felrobbantották a Norsk-Hydro nehézvízüzemét Vemorkban. Heisenberg önéletrajza szerint elszámolta a hatáskeresztmetszeti adatokat, így a nácik soha nem is voltak abban a helyzetben, hogy nukleáris reakciót hozzanak létre, nemhogy bombát építhettek volna. De akkor minek kellett gépet átalakítani? Vagy Hesienberg közelebb járt volna mégis a megoldáshoz és a kötelező titoktartás miatt nem írta le az igazat? Egy történész kevésbé látja a tudományos aspektusokat, egy fizikust kevéssé érdekli a történelem. Nézzük egyszerre mindkettőt.
A maghasadás tényét Németországban találták meg, a második világháború kitörése előtti utolsó békeév utolsó hónapjában, ma már hihetetlenül egyszerűnek tűnő kísérlettel. Otto Hahn és Fritz Strassmann neutronokkal bombázott természetes uránt, és kémiai úton kimutatták a hasadási terméket (báriumot). Rögtön felmerült, hogy a hasadás során felesleges neutronok is keletkezhetnek. Elég ehhez a periódusos rendszert megnézni. Azonosították, hogy az uránium két izotópja közül az egyik, a 235ös sokkal hajlamosabb a hasadásra. Az eredményeket - benne az önfenntartó láncreakció elvi lehetőségével - publikálták ahogy illik.
Heisenberg eredményeit ismerjük, saját tollából, illetve a fennmaradt kísérleti telep adataiból. Bár hozzáfogott egy működőképes reaktor építésébe, önfenntartó reakciót nem sikerült létrehoznia, sőt az urán hatáskeresztmetszet-adatait sikerült nagyságrendekkel eltévesztenie (állítólag). Ha megnézzük, hogyan és milyen körülmények között végezte a munkáját, látjuk azonban, hogy annak semmifajta katonai célja vagy jellege nem volt. A német kutatóintézeti hálózatot akkoriban a birodalmi posta(!) koordinálta. Alapkutatást végzett, amely ugyanott és ugyanígy folyhatott volna békeidőben.
A bombát létrehozó projektet más szervezetben érdemes keresni. A Birodalmi Kutatási Központot 1937ben hozták létre, és Albert Speer fegyverkezési miniszter 1942ben szervezték át kifejezetten katonai célú szervezetté. Intézetei között megtalálhatóak radartechnikával, szerveskémiával és robbanóanyagokkal fogalkozóak - logikusan - de található egy nukleáris-fizikai intézet Prof. Kurt Diebner vezetésével. Szemben Heisenberg politikai távolságtartásával, idegenkedésével, Diebner vérbeli náci volt. Semmilyen nyoma nincs sehol annak, hogy ez az intézet pontosan mivel foglalkozott. A repülőgép átalakítása sokatmondó azonban: az USA akkor alakította át a B29eseit, amikor már pontosan tudták (tudni vélték) milyen méretű, súlyú, alakú, stb. lesz a bomba - hiszen a cél a felszállás és a bombavetés gyakorlása. Az USA esetében legalábbis már kézben voltak a tervrajzok ekkor. Ha volt német tervrajz - ha - akkor ennek logikusabb előállítási helye Diebner és nem Heisenberg kutatócsapata.
Az utóbbi években megjelent egykét írás és könyv - német történészek, többek között Rainer Karlsch tollából - arról, hogy Diebner előállított valamilyen bombát és hogy Rügen szigetén - ahol a nürnbergi per jegyzőkönyvei szerint számos hadifogoly meghalt egy robbanásban - ki is próbálták:
www.spiegel.de/international/spiegel/0,1518,346293,00.html
A történész kutathatta a fellelhető dokumentumokat, azonban a fizikus szemével nézve téves úton járnak, amikor kísérletről, plutóniumbombáról vagy piszkos bombáról írnak. Történelmi tényről nem lehet beszélni, legjobb esetben is megalapozott spekulációról. Egészítsük akkor ki az ő spekulációjukat a mienkkel, hogy milyen bomba tervrajzát lehetett az akkori német tudomány állása szerint elkészíteni.
Az amerikaiak plutónium 239 izotópján alapuló bombát tesztelték Nevadában és használták Nagasakiban, urán 235 izotópján alapuló bombát dobták le Hirosimára előzetes teszt nélkül(!). A két bomba konstrukciójában is alapvetően különböző. Mivel a kritikus állapot elérése után a szerkezet hamar szétmegy, a jó hatásfok miatt fontos, hogy a kezdeti neutronszint minél alacsonyabb, és a kritikusba átmenet minél gyorsabb legyen. A plutóniumbomba esetében a hasadóanyag gömbjének robbanással történő összepréselésével (implózió) érik el a kritikus állapotot. Az uránbomba esetén a hasadóanyag egyik felét ágyúgolyószerűen lövik a másik darabra. A gömb összerobbantása rapidabb, ezért jobb hatásfokot ad. Azonban csak a plutónium (annak is csak egyfajta kristályszerkezete) elég puha és rugalmas ahhoz, hogy alkalmazni lehessen. Uránból páncéltörő lövedéket is készítenek ezért az összenyomás nem játszik, ezzel szemben a plutóniumnak túl magas a kezdeti neutronszintje ahhoz, hogy a lassabb lövős eljárás működjön.
A plutóniumbombához rengeteg újdonság felismerésére volt szükség. Mesterséges elem, a természetben nem létezik, viszonylag nagy teljesítményű reaktorban kell előállítani, kémiai úton kivonni. Felderíteni a fizikai, kémiai sajátosságait, meghatározni a hatáskeresztmetszeti adatokat. Atomreaktornak nyoma sem volt a német hadiiparban - a fennmaradt sugárzás elárulná ha lett volna. Az implózió méretezése bonyolult numerikus számítási eljárást igényel - a Manhattan-projekt hatalmas lökést adott a számítástechnikának, aminek megintcsak nyoma sincs a német háborús hagyatékban. Még ha a bombával kapcsolatos dolgok titkosak is, a "melléktermék" eredményeknek látszaniuk kellene - bizony a plutóniumbomba messze van attól, amit megtervezhettek. Ugyanerre a következtetésre juthatunk az egyéb - feltételezett - megoldásra, mint a U-233 alapú vagy a fúziós elvű bomba.
Felmerült még az írásokban a "piszkos" bomba (hagyományos robbanóanyaggal szétszórni sugárzó hulladékot) ötlete a történészeknél. Azonban ez csak ma - az atomerőművek által nagy tömegben termelt trutymó korában - kézenfekvő lehetőség. Akkor még az orvosi kezelésben használt sugárzó anyag is kevés és hihetetlenül drága volt. Ha nagyteljesítményű reaktornak nyoma sincs, akkor nincs mit szétszórni sem.
Az uránbombához ezzel szemben lényegében Hahn-Strassman kísérlete után rengeteg dolog adott volt. Meg kellett mérni a hasadáskor keletkező neutronok számát, átlagos energiáját és annak eloszlását, valamint azt, hogy milyen valószínűséggel hasítja adott energiájú neutron az urán 235 izotópjának magját (ezek a hatáskeresztmetszeti adatok). A mérések nem egyszerűek, de hasonlóakat sikerrel végeztek akkorra már el. Bár a természetben található urán kevesebb mint egy százaléka 235 izotóp, a mágneses tömegspektroszkópia már akkor kipróbált elvi módot ad a szétválasztásra. Egyszerű kézi számítás a hasadóanyag-darabok méretét és a szükséges sebességet kiszámolni, az "ágyút" megtervezni. Bár az összelövős módszer igen rossz hatásfokot ad - a szükséges kb. 25 kg. anyag kb. 1-2%a hasad - annyira egyszerű, hogy a Manhattan-projekt alatt még csak kipróbálni sem tartották szükségesnek. A fent felsorolt elvek már a Tube Alloy (a britek saját programja, amit később a Manhattan-el összevontak) korai, 1940es vázlatain is előkerültek. Csak uránbombát készítő minimál-atomprogramra volt példa: Dél-Afrika saját nyersanyagból és vásárolt dúsítókkal állított össze hat darab hirosimaihoz hasonló szerkezetet, melyet az apartheid összeomlásakor önként szétszereltek.
Az egyetlen igazi akadály a megfelelő mennyiségű hasadóanyag előállítása. Csehszlovákiában bányásztak természetes uránt. Hanem a 235ös izotóp csupán picit több mint egy százalékkal könnyebb mint a meghatározó tömeget kitevő 238as, minden egyéb kémiai és fizikai tulajdonságában megegyezik. A mágneses tömegspektroszkópia bár egy lépésben tisztán szétválasztja, de nagyon-nagyon lassan termel. Mire felismerték, alternatív (fokozatos dúsítási) elv kidolgozására és bevezetésére már nem maradhatott idejük.
A He-177 bombázó átalakítása csak megalapozott spekulációkra ad lehetőséget. Azt mutatja, hogy ismerhették a méretét, a tömegét, volt terv, volt forma. Bár nincs nyomós ok a hivatalos történetírói verziót megkérdőjelezni, meglepő, hogy a fizika akkori szellemi központja, Németország, ennyire messze lett volna a bomba kifejleszésétől. Hiszen más területeken - sugárhajtás, rakétatechnika - simán leköröztek mindenkit. Ha volt katonai alkalmazott kutatási projekt, valószínűleg Diebner intézetében és nem Heisenbergnél. Ha volt terv, az valószínűleg nem plutónium, nem fúziós, nem "piszkos", hanem uránbomba lehetett, a hirosimaihoz hasonló méretű és erejű. Kipróbálni nem kellett, de nem is tudták volna, hasadóanyag hiányában. Elegendő 235ös izotópot állíthattak elő a szükséges hatáskeresztmetszet- és egyéb mérésekhez. Nem elegendőt magához a bombához, de ez csak idő kérdése. A szakértelmet hitelezzük meg a német tudósoknak, valószínűleg működött volna.
Bár Németország gátlástalansággal óriási előnyre tett szert, olyan országokkal keveredett háborúba, amelyek ipari termelése és népessége többszörösen felülmúlta az övét. A vereség csak idő kérdése volt. Stratégiai szempontból egyetlen esély az atombomba lett volna, hogy megőrizze meglepetésszerűen és könyörtelenül kiharcolt előnyt. Nem az alaptudás hiánya miatt volt a német projekt sikertelen. Bár nem tudjuk, hogy meddig jutottak, annyi megállapítható, hogy az elvi lehetőség a németek kezében volt. Egyszerű technológiai kérdésen bukott meg, amit helyes priorálással, időbeni tervezéssel meg lehetett volna oldani. Óriási szerencse mindnyájunkra nézve, hogy így alakult. Akkor nem a bürokrácia vagy a soha el nem készülő alkotmány lenne ma a legnagyobb gondunk itt Európában.
A maghasadás tényét Németországban találták meg, a második világháború kitörése előtti utolsó békeév utolsó hónapjában, ma már hihetetlenül egyszerűnek tűnő kísérlettel. Otto Hahn és Fritz Strassmann neutronokkal bombázott természetes uránt, és kémiai úton kimutatták a hasadási terméket (báriumot). Rögtön felmerült, hogy a hasadás során felesleges neutronok is keletkezhetnek. Elég ehhez a periódusos rendszert megnézni. Azonosították, hogy az uránium két izotópja közül az egyik, a 235ös sokkal hajlamosabb a hasadásra. Az eredményeket - benne az önfenntartó láncreakció elvi lehetőségével - publikálták ahogy illik.
Heisenberg eredményeit ismerjük, saját tollából, illetve a fennmaradt kísérleti telep adataiból. Bár hozzáfogott egy működőképes reaktor építésébe, önfenntartó reakciót nem sikerült létrehoznia, sőt az urán hatáskeresztmetszet-adatait sikerült nagyságrendekkel eltévesztenie (állítólag). Ha megnézzük, hogyan és milyen körülmények között végezte a munkáját, látjuk azonban, hogy annak semmifajta katonai célja vagy jellege nem volt. A német kutatóintézeti hálózatot akkoriban a birodalmi posta(!) koordinálta. Alapkutatást végzett, amely ugyanott és ugyanígy folyhatott volna békeidőben.
A bombát létrehozó projektet más szervezetben érdemes keresni. A Birodalmi Kutatási Központot 1937ben hozták létre, és Albert Speer fegyverkezési miniszter 1942ben szervezték át kifejezetten katonai célú szervezetté. Intézetei között megtalálhatóak radartechnikával, szerveskémiával és robbanóanyagokkal fogalkozóak - logikusan - de található egy nukleáris-fizikai intézet Prof. Kurt Diebner vezetésével. Szemben Heisenberg politikai távolságtartásával, idegenkedésével, Diebner vérbeli náci volt. Semmilyen nyoma nincs sehol annak, hogy ez az intézet pontosan mivel foglalkozott. A repülőgép átalakítása sokatmondó azonban: az USA akkor alakította át a B29eseit, amikor már pontosan tudták (tudni vélték) milyen méretű, súlyú, alakú, stb. lesz a bomba - hiszen a cél a felszállás és a bombavetés gyakorlása. Az USA esetében legalábbis már kézben voltak a tervrajzok ekkor. Ha volt német tervrajz - ha - akkor ennek logikusabb előállítási helye Diebner és nem Heisenberg kutatócsapata.
Az utóbbi években megjelent egykét írás és könyv - német történészek, többek között Rainer Karlsch tollából - arról, hogy Diebner előállított valamilyen bombát és hogy Rügen szigetén - ahol a nürnbergi per jegyzőkönyvei szerint számos hadifogoly meghalt egy robbanásban - ki is próbálták:
www.spiegel.de/international/spiegel/0,1518,346293,00.html
A történész kutathatta a fellelhető dokumentumokat, azonban a fizikus szemével nézve téves úton járnak, amikor kísérletről, plutóniumbombáról vagy piszkos bombáról írnak. Történelmi tényről nem lehet beszélni, legjobb esetben is megalapozott spekulációról. Egészítsük akkor ki az ő spekulációjukat a mienkkel, hogy milyen bomba tervrajzát lehetett az akkori német tudomány állása szerint elkészíteni.
Az amerikaiak plutónium 239 izotópján alapuló bombát tesztelték Nevadában és használták Nagasakiban, urán 235 izotópján alapuló bombát dobták le Hirosimára előzetes teszt nélkül(!). A két bomba konstrukciójában is alapvetően különböző. Mivel a kritikus állapot elérése után a szerkezet hamar szétmegy, a jó hatásfok miatt fontos, hogy a kezdeti neutronszint minél alacsonyabb, és a kritikusba átmenet minél gyorsabb legyen. A plutóniumbomba esetében a hasadóanyag gömbjének robbanással történő összepréselésével (implózió) érik el a kritikus állapotot. Az uránbomba esetén a hasadóanyag egyik felét ágyúgolyószerűen lövik a másik darabra. A gömb összerobbantása rapidabb, ezért jobb hatásfokot ad. Azonban csak a plutónium (annak is csak egyfajta kristályszerkezete) elég puha és rugalmas ahhoz, hogy alkalmazni lehessen. Uránból páncéltörő lövedéket is készítenek ezért az összenyomás nem játszik, ezzel szemben a plutóniumnak túl magas a kezdeti neutronszintje ahhoz, hogy a lassabb lövős eljárás működjön.
A plutóniumbombához rengeteg újdonság felismerésére volt szükség. Mesterséges elem, a természetben nem létezik, viszonylag nagy teljesítményű reaktorban kell előállítani, kémiai úton kivonni. Felderíteni a fizikai, kémiai sajátosságait, meghatározni a hatáskeresztmetszeti adatokat. Atomreaktornak nyoma sem volt a német hadiiparban - a fennmaradt sugárzás elárulná ha lett volna. Az implózió méretezése bonyolult numerikus számítási eljárást igényel - a Manhattan-projekt hatalmas lökést adott a számítástechnikának, aminek megintcsak nyoma sincs a német háborús hagyatékban. Még ha a bombával kapcsolatos dolgok titkosak is, a "melléktermék" eredményeknek látszaniuk kellene - bizony a plutóniumbomba messze van attól, amit megtervezhettek. Ugyanerre a következtetésre juthatunk az egyéb - feltételezett - megoldásra, mint a U-233 alapú vagy a fúziós elvű bomba.
Felmerült még az írásokban a "piszkos" bomba (hagyományos robbanóanyaggal szétszórni sugárzó hulladékot) ötlete a történészeknél. Azonban ez csak ma - az atomerőművek által nagy tömegben termelt trutymó korában - kézenfekvő lehetőség. Akkor még az orvosi kezelésben használt sugárzó anyag is kevés és hihetetlenül drága volt. Ha nagyteljesítményű reaktornak nyoma sincs, akkor nincs mit szétszórni sem.
Az uránbombához ezzel szemben lényegében Hahn-Strassman kísérlete után rengeteg dolog adott volt. Meg kellett mérni a hasadáskor keletkező neutronok számát, átlagos energiáját és annak eloszlását, valamint azt, hogy milyen valószínűséggel hasítja adott energiájú neutron az urán 235 izotópjának magját (ezek a hatáskeresztmetszeti adatok). A mérések nem egyszerűek, de hasonlóakat sikerrel végeztek akkorra már el. Bár a természetben található urán kevesebb mint egy százaléka 235 izotóp, a mágneses tömegspektroszkópia már akkor kipróbált elvi módot ad a szétválasztásra. Egyszerű kézi számítás a hasadóanyag-darabok méretét és a szükséges sebességet kiszámolni, az "ágyút" megtervezni. Bár az összelövős módszer igen rossz hatásfokot ad - a szükséges kb. 25 kg. anyag kb. 1-2%a hasad - annyira egyszerű, hogy a Manhattan-projekt alatt még csak kipróbálni sem tartották szükségesnek. A fent felsorolt elvek már a Tube Alloy (a britek saját programja, amit később a Manhattan-el összevontak) korai, 1940es vázlatain is előkerültek. Csak uránbombát készítő minimál-atomprogramra volt példa: Dél-Afrika saját nyersanyagból és vásárolt dúsítókkal állított össze hat darab hirosimaihoz hasonló szerkezetet, melyet az apartheid összeomlásakor önként szétszereltek.
Az egyetlen igazi akadály a megfelelő mennyiségű hasadóanyag előállítása. Csehszlovákiában bányásztak természetes uránt. Hanem a 235ös izotóp csupán picit több mint egy százalékkal könnyebb mint a meghatározó tömeget kitevő 238as, minden egyéb kémiai és fizikai tulajdonságában megegyezik. A mágneses tömegspektroszkópia bár egy lépésben tisztán szétválasztja, de nagyon-nagyon lassan termel. Mire felismerték, alternatív (fokozatos dúsítási) elv kidolgozására és bevezetésére már nem maradhatott idejük.
A He-177 bombázó átalakítása csak megalapozott spekulációkra ad lehetőséget. Azt mutatja, hogy ismerhették a méretét, a tömegét, volt terv, volt forma. Bár nincs nyomós ok a hivatalos történetírói verziót megkérdőjelezni, meglepő, hogy a fizika akkori szellemi központja, Németország, ennyire messze lett volna a bomba kifejleszésétől. Hiszen más területeken - sugárhajtás, rakétatechnika - simán leköröztek mindenkit. Ha volt katonai alkalmazott kutatási projekt, valószínűleg Diebner intézetében és nem Heisenbergnél. Ha volt terv, az valószínűleg nem plutónium, nem fúziós, nem "piszkos", hanem uránbomba lehetett, a hirosimaihoz hasonló méretű és erejű. Kipróbálni nem kellett, de nem is tudták volna, hasadóanyag hiányában. Elegendő 235ös izotópot állíthattak elő a szükséges hatáskeresztmetszet- és egyéb mérésekhez. Nem elegendőt magához a bombához, de ez csak idő kérdése. A szakértelmet hitelezzük meg a német tudósoknak, valószínűleg működött volna.
Bár Németország gátlástalansággal óriási előnyre tett szert, olyan országokkal keveredett háborúba, amelyek ipari termelése és népessége többszörösen felülmúlta az övét. A vereség csak idő kérdése volt. Stratégiai szempontból egyetlen esély az atombomba lett volna, hogy megőrizze meglepetésszerűen és könyörtelenül kiharcolt előnyt. Nem az alaptudás hiánya miatt volt a német projekt sikertelen. Bár nem tudjuk, hogy meddig jutottak, annyi megállapítható, hogy az elvi lehetőség a németek kezében volt. Egyszerű technológiai kérdésen bukott meg, amit helyes priorálással, időbeni tervezéssel meg lehetett volna oldani. Óriási szerencse mindnyájunkra nézve, hogy így alakult. Akkor nem a bürokrácia vagy a soha el nem készülő alkotmány lenne ma a legnagyobb gondunk itt Európában.
Utolsó kommentek