Bronzszobor a levegőben, Mátyás király udvari bohóca szimpatikus vigyorral. A köznyelv szerint - máris! - Gyurcsányra hasonlít. Bár én ezt nem láttam meg benne. Bár a köztéri szobrokat pályáztatni, elbírálni, engedélyezni és megrendelni szokás, ezt csak úgy, a művész úr egyik éjszaka egy pár tiplivel, csavarral felfúrta, ahogy mi otthon a szárítókötelet szoktuk.  Megvolt már neki otthon, ne a garázs sarkában porosodjon, hanem örüljenek neki a népek. Igaz ami igaz, a hivatalos pályáztatás eredménye sokszor siralmas. És a lebegő bronzbohóc tetszik az embereknek. Remélem legalább valami statikus megszakértette mert melyik járókelő lenne boldog egy böszmenagy szoborral a nyakában.


A szobor készítője nyilatkozik. Hogy már van szobra és az is milyen népszerű. Hogy a pályáztatáson nyertes kardignos Petőfi milyen szar (tényleg az). És Petői sem pályázaton nyerte a jogot, hogy verset írjon március 15-re.  Mellesleg az is kiderült, hogy az illető művész önkormányzati képviselő is, és a szobor nyolcmillió lenne a városnak. De ő, alkotói szabadság, ő ezt megcsinálta, felrakta, ha tetszik és kell akkor kell ha nem akkor nem.
 
Szép, szép dolog az érzékenység, művész úr, de már kevésbé a közpénz ilyen módon való zsebretevése, képviselő úr. Ha a cél a bürokratikus és szánalmas eredményt hozó pályáztatási eljárásra való figyelemfelhívás, jobbító szándék, akkor tessék egy forintért felajánlani. Miért értem ezt én, képviselő úr, és miért nem érti ön.